Az ideológia-alapú huszadik századi politikai viselkedésmód és a populista identitáspolitika legkézenfekvőbb alternatíváját az érték-alapú politizálás jelentheti. De hogyan is nézne ki egy értékalapú ellenzéki alternatíva napjaink Magyarországán? És milyen terminusokban lehetne róla egyáltalán értelmesen beszélni?
Akik az orbáni autoriter politikai rendszerben nőttek fel, azok szóhasználatában a jobb- és baloldal dichotómiája mintha más értelmezésben érvényesülne, mint szüleink és nagyszüleink politikailag színezettebb emlékezetében. Felnőtt ugyanis egy generáció, akiknek rá kell döbbennie, hogy más realitást nem ismer, kapcsolódási pontja, illetve élménye nincsen más politikai hatalommal. Antall Józsefről, Horn Gyuláról, Medgyessy Péterről vagy akár Gyurcsány Ferencről ugyanis jobb eséllyel történelem órán hall átfogóbban az a generáció, aminek magam is tagja vagyok. Még a Fidesz első kormányáról és számunkra oly elképzelhetetlen vereségeiről is csupán a Partizánból tájékozódhatunk. Ezen a ponton felhívnám a kedves olvasó figyelmét arra a körülményre, hogy ezeknek a soroknak a szerzőjét kissé egyoldalú politikai hírfogyasztás jellemzi (büdös libsi ellenzéki), azzal az egy oldallal szemben viszont rendkívül elfogult. Nem állítom ugyanakkor, hogy nincs más releváns perspektíva, amiből a magyar politikai valóság szemlélhető. Az sem célom továbbá, hogy eloszlassam az olvasó politikai kételyeit, fogalmazza meg azokat bármelyik szereplővel szemben.
Az orbáni rendszer realitásából adódóan akarva-akaratlanul, így vagy úgy, de meghatározza a politikai gondolkodásunkat: a hatalomról, az irányításról, az autoritásról és a saját ágenciánk határairól alkotott képet. Talán, ami még ennél is rejtettebben jelenik meg politikai szótárunkban az a normalitás groteszk értelmezése. Normális-e, hogy fideszes képviselők vagy kormányközeli emberek számára a megoldandó politikai feladat nem az adók legmegfelelőbb felhasználása, hanem a választási körzet átrajzolása olyan módon, hogy az “saját érdekeket ne sértsen”. Hát persze, hogy az. A normalitást ugyanis csakis kontextusában értelmezhetjük, és mint arra igyekeztem felhívni a figyelmet, az idő múlásával egyre számottevőbb lesz az emberek azon csoportja, akik hasonló már-már komikus jelenetek nélkül el sem tudnák képzelni országunk működését.
Pontosan ebben gyökeredzik a következő kettősség – velük vagy ellenük. Vannak, akiknek a velük vagy ellenük a politikai hovatartozás alfája és ómegája, mindenfajta propaganda általi “agymosás” nélkül is. Még az ellenzéken belüli hovatartozás is ebből vezethető le. Kérdés ugyanis, hogy ki van igazán ellenük, ki van jobban ellenük, és ki képes leginkább ellenük lenni. Nem véletlen tehát, hogy akár Karácsony Gergely kommunikációjában vagy Magyar Péter interjúiban olyan elemeket fedezhetünk fel, amik a “valódi” ellenzékiséget ragadják meg. Az orbáni rendszer hatalmi technikái látszólag tehát áthatják a kormányellenes gondolkodást is.
Az ellenzéki oldalon megjelenő pártoknak értelemszerűen különböző nézeteket, identitásokat kell felmutatniuk, hogy a választóban fel se merüljön a kérdés: mégis miért nem együtt indultok? Ez a kérdés valószínűleg igen sokat árthatna az ellenzéki pártoknak, hiszen belső konfliktusaik, illetve a szőnyeg alá söpört, az ideálistól eltérő politikai döntéseik és cselekedeteik beismerése nélkül nehezen látszik megválaszolhatónak a kérdés. Mielőtt félreértés esne, nem azt ecsetelem, hogy az ellenzék inkompetens lenne – most nem. Arra szeretnék rámutatni, hogy a hatalmi érdekeken vagy politikai értékeken túl olyan személyes, vagy morális ellentétek is állhatnak ennek hátterében, ami a közvélemény számára legfeljebb szóbeszédből ismerhető. Természetesen ezt a perspektívát a helyzet mélyebb ismerete nélkül nehéz lenne kritikai górcső alá venni. A továbbiakban megfogalmazottakat tehát érdemes lesz az olvasónak ezek fényében finomítania, és az adott kontextussal összevetve vizsgálni a leírtak tartalmát. Célom ugyanis, hogy a magyar politikai tér politikai értékrendről alkotott képét boncolgassam.
Nem vagyok se politológus se bármilyen elemző, csak egy laikus megfigyelő. Vajon ebből adódna, hogy sok esetben nehezen látni az értékrendbeli különbségeket egyes ellenzéki pártok kijelentései (fontos, hogy nem cselekedetei!) között? Lehet ugyanis, hogy a politika megfejthető volna egy kézikönyv elolvasásával, azonban az emberben talán valamelyest jogos kérdések merülhetnek fel, hogy a 700 oldalas Oxford Handbook of Political Theory, a 600 oldalas Oxford Handbook of Political Ideologies, a 800 oldalas Oxford Handbook of Political Philosophy, vagy az 500 oldalas Oxford Handbook of Political Science című olvasmányt válassza-e. Csupán egyetemi tanulmányaimból következtetve abban sem vagyok biztos, hogy a hasonlóan vaskos olvasmányokban mindenféle ellentmondás nélkül olvashatnánk-e a politikai értékek természetéről.
A természettudósokat talán legjobban kiakasztó jelenség, a politika nézőpontokon, és nem egzakt kijelentéseken alapuló jellege, kifejezetten fontosnak bizonyul a mai magyar politikában. Bár politológusok a legjobb tudásuk szerint elemzik és jelzik a politikai térben bekövetkező változáskat és trendeket, véleményem szerint hibás lenne az a következtetés, hogy a választói, illetve politikusi viselkedés kőbe vésett szabályok alapján működik. „A politikus lop, csal, hazudik… Az embereket nem érdekli a politika… Ez a Balkán, itt ez így működik… Látod ez kell nekik…” Vagy az oly jól ismert messiásvárás volna a törvényszerűség? Miért látnánk akkor ellenpéldákat, ha kicsit jobban megvizsgáljuk a terepet? Lehetne mondani, hogy a kivétel erősíti a szabályt… de mégis!
Lehetne mindezt abszolút igazságként értelmezni? – Ez nem jó kérdés. Érdemes mindezt abszolút igazságként értelmezni? – Ez már kicsit jobb.
Visszatérnék tehát az alapfelvetéshez. Egyre szélesedni látszik az a csoport Magyarországon, akiknek a politikaértelmezése a velük vagy ellenük álláspontokban gyökeredzik. Bal- vagy jobboldal. Erre sarkítja a rendszer a politikai álláspontokat. Azonban, akár értelmiségi körökben is, korosztálytól vagy élményektől függően, a jobb- és baloldal más-más tartalommal bír. Hasonlóan, az ellenzéki vagy baloldali politikai értékrend is többértelmű. A “valódi” ellenzéki identitás felépítése érdekében, az ellenzéki pártok az elmúlt hónapok vitái alapján mintha egy-egy politikai érték hangsúlyozásával igyekeztek volna bevonzani a szavazóikat (ezt persze csak olyanoknál lehet jobban megállapítani, akik valódi vitákban is részt vettek). De mik voltak ezek a politikai értékek? A DK-MSZP-Párbeszéd “szociáldemokrata-zöld” szlogennel házalt (a többiek ugye soha nem is beszéltek szociális vagy zöld ügyekről…), az MKKP “cselekvő” pártként igyekezett láttatni magát (csupán Paulo Freire írásai alapjánnem pontosan látni hol különül el élesen a politikában a szó és a tett), a Momentum pedig “liberális” értékeket képviselt (támogatta a szólásszabadságot és a demokráciát, mert a többiek ilyenről biztosan álmodni sem mertek…). A Mi Hazánk szélsőjobboldali „ellenzékisége” pedig szót sem érdemel. A “szociáldemokrata-zöld” és a “liberális” üzenetek közti különbség megfogható az “EU mélyebb integrációja” és az “Európai Egyesült Államok” eszméi közti különbségben. Idézném Donáth Anna szavait az Európai Egyesült Államokról: “Szépen hangzik, jól bele lehet mondani a kamerába, de ezen kívül megfoghatatlan.” Az MKKP és a Momentum között az uniós pénzekről folytatott vita valójában szintén elenyésző tartalmi különbségekről szólt.
És itt kezdődnek a problémák. Ha ugyanis az ember tudatos választóként szeretne viselkedni, hosszútávú emléke vagy tapasztalata a versengő pártokról pedig nincs, nagyon másra nem tud hagyatkozni, mint arra, amit ezek a pártok magukról mondanak. A Kutyapárttal ellentétben én ugyanis úgy látom, hogy bár a cselekedet fontos, annak keretezése legalább annyira. Mivel azonban a keretezés, tehát az önmeghatározása ezeknek a pártoknak (“szociáldemokrata-zöld”, “cselekvő”, “liberális”) a különbségeket próbálja erősíteni, a valódi politikai kérdések jelentős részében igazából egyetérteni látszanak. Erre utalnak a Voksmonitor-kitöltésekkel kapható eredmények is. A tudatos választó tehát, akinek értékei megfoghatók a “szociáldemokrata-zöld-cselekvő-liberális” kifejezésekben, vajon hogyan szavazzon politikaiérték- alapon?
Nem azért fontos megemlíteni a politikai értékek homályos kereteit, mert egy-két választónak komoly fejtörést okozhat a tudatos döntés meghozatala. Azért érdemes erre a problémára felhívni a figyelmet, mert ha valóban magunk mögött szeretnénk hagyni az ideológiaalapú 20. századi politizálást, illetve a populista identitáspolitikával is ki tudnának kergetni minket a világból, érdemes megvizsgálni az alternatívákat. Alternatívaként ugyanis mindenekelőtt a politikai értékek jönnek számításba igazodási pontként. De nem ám azok, amiknek definíciója, vagy legalábbis a társadalomban elterjed értelmezése tovább nehezíti a pontos víziók és különbségek meghatározását. Politikai értékeknek a politikai identitást meghatározó olyan apró alkotóköveket érdemes tekinteni, amelyek a tudatos választók számára is axiomatikusak: amelyek esetében a “de miért?” kérdésre a kompetens válaszadó sem képes már jobb választ adni, mint hogy “csak, mert nekem ez a fontos”. De vajon mik lennének ezek az értékek? Vajon ezek inkább politikai, vagy inkább morális értékek-e? Erre egyelőre inkább nem adnék sjaát választ. – Talán máskor, más formában…
Mindenesetre úgy látom, hogy jól definiált értékekre hagyatkozva nagyobb társadalmi konszenzust lehetne építeni egyes ügyek köré. Talán nem arról szólna a magyar politika, hogy melyik párt mondja a nagyobbat. De nem is arról szólna a választás, hogy mennyi mindenben “más” a sok-sok párt. Hanem arról, hogy van néhány súlyos nemzeti problémánk, mint például a pedagógusok pályaelhagyása, és kinek milyen tervei vannak ezek megoldására. Ki milyen erőforrásokat tud a megoldás érdekében mozgósítani, és hogyan tud a megoldásba érdemben bevonni minél több társadalmi szereplőt. Ez volna az igazi politikai rendszerváltás, szemben a propagandisztikus kinyilatkoztatásokkal, amelyek közé Magyar Péter legtöbb állásfoglalását is sorolom.
Összegezve, a magyar politikai rendszerváltásnak valahol ott kellene kezdődnie, ahol minden tudományos munkának. Definiálnia kellene a saját eszköztárát. Eszköztár alatt pedig pontosan azokat a politikai értékeket értem, amik meghatároznák a közös pontok és ellentétek halmazait. Valami olyasfajta kommunikációra volna szükség, minthogy Karácsony Gergely magassága = 20 ropi. A ropi mégiscsak megfogható, megehető, még finom is, a centivel pedig legfeljebb a Feri méregeti, hogy ki van erősebben a Fidesz ellen.
És akkor még mindig ott van az utolsó nagy kérdés: Ez most vajon modern, vagy posztmodern?